Gólyabál visszaemlékezés

Reggel negyed 7 van. Közeledve a csúcsidőhöz egyre több és több ember tölti meg a járműveket. A munkába igyekvők álmosan pislogva szállnak föl a villamosra, majd lehuppannak a legközelebbi helyekre. Kibámulnak, mintha olyan érdekes lenne a külvilág, pedig valójában fel sem fogják, mit látnak. A sok szürke ember között mégis van egy, akinek semmi sem kerülheti el a figyelmét. A megállókat, a házakat, az embereket, még a padlón guruló kólásüveget is jól szemügyre veszi. Láthatóan fázik, bár ez megérthető, hisz egy koktélruha meg egy vékony kabát a reggeli hideg ellen nem ér sokat.

Nos, történetesen ez a lány én voltam, a gólyabál másnapján. Éppen hazafelé tartottam. Nem vagyok egy reggelig bulizós típus, most se maradtam tovább a Nap kapujában után, pedig voltak, akiknek akkor indult be úgy igazán a buli. Gondoltam, azért jó lenne kicsit pihenni, végül is a rektori szünnapon be lehetne fejezni a projektet. De akkor mégis hogy kerültem a villamosra negyed 7-kor? Nos, ez egy elég vicces sztori.

Vége lett a gólyabálnak, az emberek elkezdtek szállingózni. Én is siettem kikérni a kabátom mielőtt elsodor a tömeg. Őszintén azt sem tudom, merre mentünk, csak követtem a csoportot az éjszakaiig. Alig vártam, hogy jöjjön már a busz, át akartam váltani a magassarkúm mert úgy éreztem letörik a lábam. Végre felszálltunk és megszabadulhattam a már kissé kényelmetlen lábbelimtől. A Blaháig kis csoportokba verődve beszélgettünk. Én csak csöndben ültem és bambultam. Az emberek nagy része kolis volt, ezért miután leszálltunk, a csapat a 4-es 6-os felé vette az irányt. Csak vonultam a csordával, mikoris pár lépés múlva megláttam a kijelzőn a 973-as buszt. Pár hosszú másodperc múlva eljutott az agyamig az információ, és rájöttem, hogy ez elvisz engem majdnem hazáig. Ezzel a lendülettel leváltam a többiekről, és itt kezdődött a történet érdemleges része.

A buszon kevesen voltak, úgyhogy nem volt nehéz helyet találni. Leültem leghátul, és nekidőltem az ablaknak.

— Bocsánat! Bocsi! Hahó! — Lassan kinyitottam a szemem és oldalra néztem. Egy kb. 50-es éveiben járó férfi állt mellettem.

A végállomáson vagyunk. Elaludt? — kérdezte egy csöppnyivel több kedvességgel a hangjában. Nem válaszoltam, csak kicsit megdörzsöltem az arcom és körbe néztem. Egy pillanatra megijedtem; a környék kietlen volt, sehol egy ház, csak mező és autópályák. Azonnal megnyugodtam, amikor konstatáltam, hogy BKK-s buszra szálltam, így nem Ercsi körül lehetek.

Meddig akart menni?

A Savoyai Jenő térig — szólaltam meg végre.

Várjon egy kicsit! — mondta, és előre ment a vezetőfülkéhez. Pár perc múlva egy sokkal bíztatóbb helyre gurultunk be. Előre sétáltam. Ház még mindig nem volt a közelben, de volt egy pihenőbódé, és ami a legmegnyugtatóbb volt, egy másik busz. A buszsofőr leállította a járgány, majd rám nézett.

Hamarosan elindul, arra szálljon majd föl, elviszi a Savoyaiig. Addig maradjon nyugodtan itt, kint hideg van! — azzal hátra ment és egy másik hasonlóan szerencsés embert próbált álmából fölkelteni. Igyekeztem magamhoz térni. Mennyi is az idő? 4 óra valamennyi. Ennyi jutott el a tudatomig. Alaposan szemügyre vettem a buszt. Egy 133E. Gondolom az első a mai nap. Lassan lekászálódtam az ülésről, rányomtam a leszállásjelzőre, és a kabátomat összehúzva kiléptem a hűvös reggelbe. A másik busz a kis tér túloldalán állt. Átvánszorogtam.

Ez a sofőr sokkal kevésbé volt szimpatikus. Mogorván közölte, hogy a másik oldalon kell majd felszállni, és már nem is foglalkozott velem. Sóhajtottam egyet, és folytatva a félkört visszaértem a kiindulási pontra. Nem sokkal utána begördült, én fölszálltam, és még egy mosolygós fejbiccentéssel megköszöntem a segítséget az éjszakai buszsofőrnek.

Kigurultunk. Lassan elkezdett egyre több és több ház lenni, s mint ha csak egy szempillantás alatt történt volna, zajos buszok, többemeletes épületek, és hajnali munkába igyekvők sokasága vett körül. Miután felfogtam mindazt, amit látok, gyorsan lepattantam. Saját szerencsétlenségemen röhögve néztem szét. Megint elaludtam. És nem is akárhol ébredtem föl, pont a Blahán kellett föleszmélnem. Ott, ahol leváltam a többiekről; ott, ahol az egész história indult. Úgy döntöttem, most már nem leszek a sors játékszere, haza akarok jutni. Felszálltam egy 4-esre, arról át egy 47-es villamosra, majd egy buszra, ami néhány percnyire rakott le otthonról. Végig figyeltem, végig próbáltam ébren maradni. Megbámultam az ezerszer látott házakat, elolvastam újra meg újra a sablonos plakátfeliratokat, és figyeltem a velem utazókat.

Mikor az utolsó járműről is leszálltam, büszkén vettem tudomásul, hogy nem szundítottam el a haza úton. Viszont még állt előttem egy akadály: az 5 perces séta a fagyos reggelen. Máskor ezt a távot még énekelgetve, ugrándozva is hamar megteszem, most mégis egy örökkévalóság volt, amíg hazavánszorogtam. Csak érjek már haza! Csak hadd feküdjek be az ágyamba, és melegedjek föl a puha paplanom alatt!

Miközben elfordítottam a kulcsom a zárban, azon gondolkodtam, hogy már megint föl kell osonnom úgy, hogy még a húgom se ébredjen föl rám, aki egy szobában alszik velem. Beléptem, és csodálkozva láttam, hogy a konyhában ég a villany, és anyukám ott ül az asztalnál. Beljebb léptem, gondoltam megkérdem, hogy miért van fent ilyen korán, amikor megláttam, hogy nem csak ő, hanem az egész család már ott serénykedik. Álltam pár másodpercig, majd a faliórára néztem.

7 óra volt.

 

Leave a Reply