Az 1956-os forradalom emlékére

Az idén ünnepeljük az 1956-os forradalom 60. évfordulóját – ezen alkalomból szerkesztőségünk is előállt egy összeállítással, amelyben a Műegyetem és a hallgatóság kerül a középpontba. Gondoljunk bele, ugyanolyan hallgatók pattintották ki a forradalom szikráját, mint én, Te vagy a melletted ülő, és olyan oktatók álltak melléjük, mint az előző laborodat tartó tanársegéd vagy a következő előadásod professzora.blogra

Háttér

Hazánk 1945-ben történt szovjet „felszabadítása” után néhány éven belül teljesen megváltozott a háború előtti világ: az országos politika, a közélet, a gazdaság, a kultúra és az oktatás is átesett a szovjet mintára történő átálláson, de még a legkisebb falvak hétköznapjain is érződött az agresszív kommunista elnyomás. A tudatosan kiépített totális diktatúra, a személyi kultusz, az osztályidegen társadalmi csoportok diszkriminálása és a kisajátítások a félelem légkörét eredményezték.

Az országban történő változásoknak a lágymányosi kampusz kerítései sem jelentettek akadályt. A nehézipar indokolatlan mértékű fejlesztése, amely az ország adottságaival egyáltalán nem volt arányban, újabb és újabb problémákat szült. A rengeteg ipari beruházásra akkori forintok milliói mentek el, míg az ország éhezett, a többi, hagyományosan magyar iparág pedig az életéért küzdött. Ennyi üzem viszont számos jól képzett mérnököt követelt, amit a háború előtti képzési rendszerrel nem lehetett biztosítani. A kormányzat ezért szakegyetemeket hozott létre patinás, régi egyetemek egy-egy karának leválasztásával, áthelyezésével, valamint mindenhol növelte a hallgatói létszámot. Előbbi intézkedés eredménye, hogy 1952-től a ma is ismert kampuszon két jogilag különálló intézmény kapott helyet, a Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem, mindkettőt a hajdani Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemről választották le. Az órák szomszédos termekben zajlottak, az oktatók néhány éve még kollégák voltak, inkább a csak szervezeti felépítésük és jogi állásuk volt külön, valójában egy szerves egységet képeztek, mint azt később is látni foguk – az ilyesfajta visszásságok nagyon jellemzőek a rendszerre. A számok nyelvére lefordítva a hallgatói létszám változását, a Műegyetemnek 1946 és 1949 között kb. 3500 hallgatója volt, míg az 1953/54-es tanévben már 14044 egyetemista volt a lágymányosi kampuszon, ami csak a Nagy Imre-féle gazdaságpolitikai korrekció után csökkent vissza 11000 fő környékére. Tovább nehezítette az Egyetem életét az ún. numerus politicus intézménye, amely meghatározta, hogy a munkás- és parasztcsaládok gyermekei akár gyengébb tanulmányi eredményük ellenére is, származásuk miatt, előnyt élvezzenek a felvételi vizsgákon. Szintén nyúljunk a számokhoz, 65%-nyi munkás- és 15%-nyi parasztszármazású ifjút kellett volna felvenni a Műegyetemre, de sokszor ilyen arányban jelentkezők sem akadtak. A bekerülők ilyen mértékű felhígulása egyenesen vezetett az itt folyó oktatás színvonalának csökkenéséhez és a lemorzsolódás növekedéséhez.

Hogyan érintette mindez egy átlag hallgató életét? Az órákra, laborokra túlzsúfoltság volt jellemző, sokszor a tanszékeken tartott konzultációk a folyosóra szorultak ki. Ezen a helyzeten igyekeztek segíteni az 1951-ben megkezdődött építkezések is: a T (technológia), a H (hadmérnöki) és a G (gépgyártás-technológia) épületek a következő évre el is készültek. Az R (rajztermi) épület 1955-ben került átadásra. A kollégiumi helyzet sem volt sokkal jobb. A Várban lévő, egykori pénzügyminisztérium épületében volt a BME Központi Diákotthona, míg a mai Baross Gábor Kollégiumban, a Bartók út 17. számban az ÉKME Vásárhelyi Pál Diákotthona, az építészek pedig a mai Bercsényiben, az akkor Rózsa Ferenc Diákotthon nevet viselő épületben voltak elszállásolva, de emellett a hallgatók kisebb csoportokban a város különböző pontjain is éltek. A lakókörnyezet szegényesen volt berendezve, némely épület romos állapotban volt. A menzát kis adagok, szegényes étrend és olykor élelmiszerhiány miatti elmaradt ebédek jellemezték. Még 1957-ben is a hallgatóság 35%-ának volt alacsonyabb a testsúlya, mint ahogyan az korából és magasságából adódna.

A kormány intézkedéseinek értelmében kötelezővé vált az orosz nyelv tanulása, de emellett központosításra kerültek a tantervek is. Szintén befolytak a kötelező tárgyak közé a politikai jellegű tárgyak, illetve a nyári katonai szolgálat is. Az eddigi kilenc féléves képzés helyett bevezették a négyéves képzést, s ha ehhez hozzávesszük a fenti plusz tárgyakat, akkor nem csodálkozhatunk, ha a heti 50 (!) órát is meghaladhatta egy hallgató óraszáma. Emellett a hallgatók anyagi helyzete sem volt irigylésre méltó. Legtöbbjüknek – lévén, hogy otthonról sem tudták támogatni őket, illetve nem volt elegendő az ösztöndíjuk – munkát kellett vállalni a tanulmányok mellett, amire a heti 40-50 kötelező óra mellett csak éjjel volt idő.

Szerencsére a műszaki tudományok természetéből adódóan nem volt akkora váltás a tanári karban, mint egy bölcsész vagy jogász karon, de néhány korai nyugdíjazás és új oktató felvétele ennek a számlájára írható. Az ötvenes évek elején sem a professzori, sem az oktatói gárda nem politizált aktívan, amely részben zavarta az uralkodó pártot, így az évtized közepére – a támogatottság növekedésének következtében – mindkét egyetemen párhuzamos szervezeti rendszert hoztak létre: MDP- és DISZ-bizottságokat. (MDP – Magyar Dolgozók Pártja, DISZ – Dolgozó Ifjúság Szövetsége, előző a kommunista párt ekkori neve, míg utóbbi egy kommunista ifjúsági szervezet – a szerk.) A forradalmi tanévben a Budapesti Műszaki Egyetem rektora Gillemot László, a mai ATT elődjének számító Mechanikai Technológia Tanszék tanszékvezetője, míg az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem rektora Cholnoky Tibor, az építős Mechanika Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára volt.

Előzmények

1956 februárjában a moszkvai pártkongresszuson elismerték a sztálini rendszer hibáit, amit ugyan hivatalosan nem közöltek, de néhány csatornán keresztül a hír eljutott a keleti blokk országaiba is. Az év nyarán az MDP kongresszusán lemondatták Rákosit, helyére Gerő Ernőt állították, aki bár próbálta hangulatjavító intézkedésekkel javítani a nép szemében a vezetés megítélését, néhány árleszállítással és nyugdíjemeléssel már nem lehetett megállítani a folyamatot.

A szegedi egyetemisták október 16-án nagygyűlést hívtak össze, amelyen megalakították a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége), amely egy az MDP-től és DISZ-től független országos hallgatói érdekképviselet. Érdekes, hogy a szegedi események kiváltója egy október 10-i ELTE-s felhívás, hogy október 22-re szervezzenek egy országos tüntetést az orosz nyelv kötelező tanulása ellen. A DISZ és a párt is szerette volna az elégedetlenséget saját berkein belül, reformokkal elintézni, azonban az elégedetlenség ilyen fokán már ez nem lehetett megoldás. Végül a szegedi 20 pontot egy október 20-i újabb gyűlésen fogadták el, amelyen megválasztották képviselőnek Kiss Tamást és Lejtényi Andrást, akik még aznap éjszaka Pestre utaztak az itteni egyetemekkel való kapcsolatfelvétel céljából.

A forradalom bölcsője

Az országos események hatására először 17-én, szerdán a mai Bercsényiben, míg 19-én a várbeli Hess András téri diákotthonban tartottak spontán diákgyűléseket, amelyeken a hallgatók összeszedték eleinte az ő egyéni, hallgatói világukat érintő sérelmeket, majd továbbmenve az egyetem problémáit, végül az országot érintő, tabunak számító politikai kérdéseket. Kis híján már ezekből a gyűlésekből is tüntetés lett, de szerencsére végül csak a sajtóval akarták közölni követeléseiket, amelyek már itt is tartalmazták a DISZ-től független érdekképviseletet. Emiatt másnap Gillemot rektor bekérte a diákotthon képviselőit, és a DISZ-tagok jelenléte ellenére biztatatta őket törekvéseikben. Mindkét egyetem minden szervezete követelte a korábban 24-re hirdetett gyűlés korábbi, már hétfői, 22-i megtartását.

1956. október 22-én délután 3 órára a Központi épület aulájába az ÉKME DISZ-bizottsága nagygyűlést hívott össze, amelynek célja a 27-én tartandó országos diákparlamenten egységes álláspont képviselése a 19-i Hess András téri diákotthon pontjainak tükrében. A gyűlés előtt minden bizottság lázasan ülésezett, lehetett érezni, hogy valami készül. A később igen fontos szerepet játszó Marián István, a BME páncélos tanszékének vezetője például már délelőtt kijelentette, hogy nem támogatja a tüntetéseket, az utcára vonulást, de ha arra kerül sor, akkor ő megy az élen és az egyetemi oktatók is kísérjék a tömeget, ezzel biztosítva a rendbontók kizárását.

14800028_1245510792136184_1079071730_o

Végül egy V. éves építészmérnök hallgató, DISZ-titkár, Szabó Sándor elnökölte a gyűlést, amelyen kb. négy-hatezren vehettek részt nemcsak a műegyetemekről, hanem más pesti intézményekről, sőt még munkás fiatalok és vidéki (tatabányai) küldöttek is jelen voltak. Az irányítás teljesen kicsúszott a jelenlévő párthű szervezetek kezéből amikor bejelentették a szegedi küldöttek megérkezését, akik kisebb nehézségek után mikrofonba mondhatták programjukat, amire megalakult műegyetemi MEFESZ szervezet is. 17 óra körül a Szabad Európa Rádió nyomán értesültek a lengyelországi eseményekről, aminek hatására tovább fokozódott a helyzet. 19 óra táján egy dadogós egyetemista a mikrofonhoz lépett, s megilletődöttségében még nehezebben ejtve ki a szavakat, ezt mondta: Nem mehetnének a ruszkik haza? Erre az ülést berekesztve a grémium hivatalosan távozott, hogy a háttérből figyelje az aulában továbbra is maradó egyetemistákat. A pontokban megfogalmazott követeléseket fél nyolckor egy városépítészeti tanszéki adjunktus, Jankovich István Fiat Topolino típusú gépkocsiján vitték a rádióba, ahol azonban nem mindet olvasták volna be, így végül visszatértek az aulába, ahol elégedetlenül fogadták a híreket és azonnal tüntetni akartak. A diákság körében elfogadott és tiszteletnek örvendő Marián István azonban újból lecsitította a lelkes fiatalokat, hogy most még biztosan fegyveresen verné le őket az ÁVÓ, így inkább készüljenek egy szolidaritási tüntetésre a holnapi napon. A résztvevők így már éjfél előtt békésen, de dobogó szívvel hazaindultak. Megjegyzendő, hogy amikor a kerületi pártvezetés értesülést kapott a történtekről, azonnal értesítették, sőt kérték a vidékről otthonába érő Nagy Imrét, hogy jelenlétével próbálja meg lecsillapítani a hangulatot. Bár ő még ekkor nemet mondott, a köréhez tartozó Losonczy Géza éjfél körül megérkezett a Központi épületbe, csak ugye akkora már szétszéledt az ifjúság.

Tüntetés

Október 23-án reggel már nemzetiszín karszalagos őrök álltak a kampusz bejáratainál, hogy ellenőrizzék, nehogy idegen elem, provokátor kerüljön az Egyetem falai közé. A lázas készülődés közepette Piros László belügyminiszter betiltotta a felvonulást, de az ifjúság ennek ellenére is annak megtartása mellett döntött. Az egyetemek vezetése azt a határozatot adta ki, hogy 15 órakor tízfős, rendezett sorokban, rigmusok skandálása nélkül, némán, a megadott útvonalon végig vonuljanak fel a lengyel nép iránt érzett szolidaritásból a Bem-szoborhoz a tüntetők. Kérték továbbá, hogy a tanárok, oktatók is vonuljanak a tömeggel, hogy annak „tiszta”, agitátorok nélküli jellege megmaradhasson. Közben a harmadéves gépész évfolyam Muttnyánszky professzor mechanika előadására készült reggel nyolc órakor az Auditorium Maximumban, azonban az öreg professzor letette a krétát, megtörölte a kezét, s így szólt: „Menjetek Fiaim! Fontosabb dolgotok van ma nektek, mint a mechanika. Menjetek, tegyétek széppé ezt a napját a magyar történelemnek.” Így a 336 gépészmérnök hallgató 21 tizenhat fős sorba rendezve sorakozott fel a tüntetéshez. Aztán a vezetés mégis engedélyezte a felvonulást, és Marián István (Pista) vezetésével megindult a 15-20 ezer fős tömeg némán, méltóságteljesen, büszkén. Az út során a járművek leálltak, idősek és fiatalabbak hang nélkül tisztelegtek – egy nép kapta vissza önbecsülését. A tüntetéshez végül más egyetemek, polgári körök és spontán munkások, dolgozók és értelmiségiek is csatlakoztak.14801158_1245510775469519_451031879_n

Követelések

Még az október 19-én a várbeli diákszállón megfogalmazott pontok nagy része a műszaki felsőoktatást érintették, azokban csak kevés közéleti pont szerepelt. Kívánták a politikai tárgyak és az orosz szabadon választhatóvá tételét, a katalógus rendszer eltörlését, a külföldi tanulás lehetőségét, a tankönyvek árleszállítását, a havi egy kedvezményes hazautazást, a diákszállók zsúfoltságának megszüntetését, az étkezési forintnorma megemelését. A mérnök társadalomnak nagyobb béreket, iskolai végzettséghez kötött pozíciókat követeltek. A közéleti témák közül az egyetemi autonómia visszaállítását és Farkas Mihály tárgyalásának nyílttá tételét fogalmazták meg.

Az október 22-én este elfogadott pontok jóval általánosabbak voltak, s országos méretű problémákra hívták fel a figyelmet. A szovjet csapatok azonnali kivonása, új kormány Nagy Imre vezetésével, az MDP alulról való újraszervezése, általános, titkos szavazás több párt részvételével, nyilvános tárgyalások Farkasék ügyében és Rákosi felelősségre vonása szerepeltek az első pontok között. Továbbiakban kifejezték azon követelésüket, hogy normalizálják a gazdaságot újratárgyalt magyar-szovjet és magyar-jugoszláv szerződéssel, a tervgazdaság felülvizsgálatával, bérek emelésével, a beszolgáltatások új alapokra való fektetésével. Megfogalmazták a politikai és hadifoglyok hazaszállítását, a sajtó szabadságát, a Kossuth-címer visszaállítását és a Sztálin-szobor lebontását, valamint kifejezték szolidaritásukat a lengyel néppel.

Érdekességképpen megemlítem, hogy nekünk, gépészeknek második otthonunkat jelentő Auditorum Maximum mennyire meghatározó szerepet töltött be azokban a napokban. Miután a Műegyetem katonai vezetőjét, Marián Istvánt már október 24-én el akarták fogni, ezért nem tudott hazamenni, így egy Éber Miklós nevű ötödéves gépészhallgatóval töltötte az éjszakát az épület legnagyobb termében. A forradalom napjaiban raktárként üzemelt az előadó, majd a forradalom leverése során ide hurcolták az elfogott, fegyvertelen hallgatókat, így kvázi átmeneti börtönként szolgálta ki a leverő szovjet karhatalmat.

A BME és az ÉMKE mint szervezet, intézmény szerepe a Bem-szobor megkoszorúzásával véget ért a forradalomban, azonban annak hallgatósága, oktatói gárdája, egyetemi épületei szerves részét képezték annak a 12 napnak, ami egy falatnyi szigetet jelentett a zsarnokság tengerén.

(Megjelent a Káté 2016. októberi számában)

forrás: Horváth Zsolt: Műegyetem 1956-57 – a forradalmi tanév története (Laan Kft., Bp., 2006.); Amiről kevés szó esett… – adalékok a Budapesti Műszaki Egyetem októberi eseményeihez (Decoprint Kft., Debrecen, 1992); Pedroni Emma Anna: A Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem rézvétele az 1956-os forradalomban (BME Sokszorosító Üzem, Bp., 1994.)

 

Leave a Reply