A gamelés mint csúnya magyarosított szó a valamiféle platformon történő virtuális játékot foglalja magába. A tevékenységet végző személyek a gamerek; kívülállóknak gyakran csak kockák, akik kockulnak.
A jelenség leggyakoribb és legkönnyebben felismerhető példája a mobiljába mélyülő, sarokban görnyedő egyed, akit semmivel sem lehet kizökkenteni világából. Nagyon hasonló a másik általános kép is. Itt a személy egy gamer széken ülve, fején fülhallgatóval, meredt tekintettel bámulja a maximális fényerőre beállított monitort.
2000-es születésűként ebben a cikkben elsősorban nem az árkád játékokra és azok népszerűségét fogom taglalni, hanem a számítógépes videojátékokat. Sokszor megkaptam én is azokat a mondatokat, amit számtalan másik szobában ülő kocka is: Ennek semmi értelme, miért nem játszol a többi gyerekkel? Miért nem csinálsz valamit a szabadban? Egész nap ezt a sz*rt nyomkodod! Igen, minden szabadidőm erre a szórakozásra, ha úgy tetszik hobbira ment el, 5 éven keresztül. Előtte meg mobilon ment a tört Minecraft és a GTA San Andreas. De hogyan kezdődött mindez és mi történt közben?
Tutorial
2008 körül a szülők már nem tehettek úgy, mintha nem létezne technika. A két évvel idősebb bátyámmal kaptunk egy-egy felnyitható gombos telefont, amin el tudtak érni szükség esetén. Volt rajta Tetris és Push Box. Unalomig nyomkodtuk mind a két játékot, olykor versenyezve egymással, ki tud több pontot szerezni vagy hamarabb teljesíteni a feladványt. Még most is emlékszem, az egyik hétvégén délutáni pihenő helyett addig nyomkodtam a Tetrist, hogy egyetlen percet sem aludtam végül. De új egyéni rekordot állítottam fel.
Otthon nagy figyelmet fordítottak arra, hogy kicsiként ne játsszunk bátyámmal lövöldözős vagy bármilyen értelemben vehető erőszakos játékkal. Tehát mikor apám céges laptopjára felkerülhettek játékok, csak egy autóversenyzőset és egy mászkálós túlélőset lehetett rá telepíteni. Bevezették azt a rendszert, hogy a ház körüli munkákért pirospontok jártak, amiket be lehetett váltani 10 percnyi játékra. Több se kellett, kisangyal módjára csináltam meg mindent a házban és a kertben egyaránt.
2014-ben jött el az a pont, hogy saját számítógépet akartam, amin persze tanulnék és programoznék, csak rajta lenne néhány játék is. Nyilván egy hatalmas „nem” volt a válasz. Mit tehet egy kétségbeesett gyerek; kinézi az alkatrészeket és elkezdi egyenként megvásárolni azokat. Mikor 2015-ben hazahoztam az első darabot, az asztali számítógép házát, akkor már nem volt visszaút. Szüleim is tudták, hogy össze kell rakni a gépet, a végén már besegítettek pénzügyileg is, hogy ne az AliExpressről vegyek videokártyát és ne széthasznált, olcsó, de működőképes processzort rakjak be, hanem akkor már legyen időtálló az asztali gép. (Azóta se lett kicserélve egyetlen alkatrész sem.)
Grinding
Miután összeállt az addigi legnagyobb projektem és felvillant a Windows ikonikus logója, valami megváltozott. Saját számítógépemen korlátlanul telepíthettem programokat és szórakozhattam bármennyi játékkal. Teljesen beszippantott a virtuális világ és az ott elérhető lehetőségek. Végtelennek tűnő világok tele kalanddal; felszabadítható új karakterek, eszközök, képességek; folyamatos küldetések, jutalmak. Rengeteg játékot kipróbáltam, számtalan világot bejártam és kalandoztam, viszont ami már az elejétől kezdve bevonzott és 5 évig napi rendszerességgel úgymond függője voltam, az a World of Warships hadihajós, lövöldözős, többjátékos online programja volt. Ez egy stabil pontja volt a hét minden napjának. 1 óra, csak néhány meccs, még ezt a küldetést megcsinálom; már el is telt a nap.
A határtalan lehetőségek, a folyamatos újdonságok és a kényelem simán a monitor előtt tudott tartani egy egész nyáriszünetre is. Reggeltől estig különböző játékok futottak a gépen egy-egy megszakítással, amit legtöbben étkezésként ismernek. Viszont minden egyes játékkal és történettel értékesebb lesz a résztvevő is. Készségeket, látásmódot, együttműködést és csapatmunkát tanulhat úgy, hogy közben észre sem veszi azt.
DLC
Sok oka lehet, hogy egy ember miért kezd neki a játéknak, mi motiválja közben. Bartle négy játékostípust különböztetett meg aszerint, hogy mi ösztönzi a gamereket.
Felfedező, szocializáló, teljesítő és gyilkos jelzőket határozott meg, amelyek a játékos viselkedésére, a szórakozás forrására utal a virtuális világban. Persze nem lehet beskatulyázni egy-egy típusba az embereket, azonban jó irányadó, ha a motiváció forrását kell megtalálni. A felfedezők új dolgokat, új világokat akarnak bejárni, megismerni, a rejtett kincseket és jutalmakat megtalálni. A szocializálók abban lelik örömüket, ha más játékosokkal létesíthetnek valamiféle kapcsolatot. Együttműködés, csapatmunka árán képesek teljesíteni egy nehéz feladatot. A teljesítők fő célja a pontok, jutalmak megszerzése és a játékbeli magas státusz elérése. A gyilkos játékostípus hasonló a teljesítőhöz, azonban az a célja, hogy másokat veszteni lásson. A legjobbak akarnak lenni és legyőzni mindenki mást.
Én leginkább felfedező és kis mértékben gyilkos vagyok, emiatt a nyílt világú, stratégiai, kihívásokkal teli játékokat kedvelem igazán és az olyan többszereplős online programokat, ahol gyakorlással, valamint egyéni kompetenciákkal felül tudok kerekedni a többieken.
Egy 2010-es kutatás szerint a megkérdezett gamerek egyetértő és határozottan egyetértő válaszai között leggyakrabban az egyszerű szórakozás, unaloműzés, kihíváskeresés és a másokkal való versengés volt a videojátékozás oka. Nők és férfiak válaszai között észrevehető az a különbség, hogy a nők gyakrabban választották az „unaloműzés” és a “nem volt semmi más, amit csinálhatnék” lehetőségeket.
Endgame
A függőségből a két legjobb barátom kezdett kihúzni 17-18 éves koromban azzal, hogy szinte már-már erőszakosan elkezdtek elvinni emberek közé, programokra, sportolni. Így szépen lassan alább maradt a gamelés iránti igény és egyre inkább felnyílt a szemem, hogy rengeteg szórakoztató dolgot lehet csinálni a valóságban is, aminek tényleges eredményei és látható értelme van. Csak több erőfeszítés kell és barátok, akikkel lehet mindezeket végezni. Azóta már csak heti 2-3 óra jutalomjáték maradt az egykori akár 80-ból; a fennmaradó szabadidőmben pedig a kapcsolatápolás, új dolgok és helyszínek felfedezése, illetve sportolás vette át a gaming helyét.
Még ha távol is áll tőlünk a gaming világa, legyünk nyitottak a téma iránt. Ahhoz, hogy jobban megérthessük, hogyan érez a játékos, figyeljük és kérdezzük meg, mit és miért szeret játszani; kikkel szokott együtt időt tölteni; milyen készségeit használja és miket szeretne tovább fejleszteni. Amint valódi érdeklődéssel fordulunk az illetőhöz, szívesen meg fogja osztani látásmódját és gondolatait a gamingről mint jelenségről és hobbiról. A videojátékozás nem fölösleges időtöltés, hanem megfelelő keretek között egy kikapcsolódási forma, közösségépítő platform és soft skillek elsajátítására képes tanulási lehetőség.