Mi, KÁTÉ-sok is aktívan töltjük a nyarat, a fesztiválok mellett a sportra is jut időnk. Az alábbiakban következzen Kötöny élménybeszámolója, melyben biciklis kalandját meséli el:
„Könnyű lesz ez!” Legalábbis én ebben a hitben adtam le a nevezésemet az idei E.ON Délibáb Terepfesztivál 19 kilométeres, kerékpáros távjára. Természetesen nem lett az.
Elöljáróban annyit érdemes tudni a rendezvényről, hogy idén már tizenegyedik alkalommal rendezték meg a hortobágyi lovas faluban, és – ha jól számolom – hatodjára volt része a programnak a kerékpár verseny is. Eddig kivétel nélkül 35 fokban és bőrt égető napsütésben versenyeztünk. Kihangsúlyozom, EDDIG. Ugyanis ami történt, az minden hegyikerékpáros rémálma. Lássuk csak, miért is.
Ha most azt mondom neked, Kedves Olvasó, hogy az elmúlt nyár csapadékos volt, akkor nem fogsz meglepődni. Viszont a verseny hete talán még az átlagnál is jobban, így elég rendesen felázott a puszta, és mi nem igazán voltunk tisztában a helyzet súlyosságával. Persze nyilvánvaló volt, hogy sár lesz, na de hogy ekkora! Azért a hatodik érzékem nem hagyott teljesen cserben, így előző nap felraktam egy vadiúj, durva terepgumit, ami aztán sokszor segítségemre volt a verseny során.
A pálya első 700-800 métere aszfaltút, ami szimplán vizes volt, illetve egy kicsikét saras a rajta közlekedő autók miatt, így mindenki nyomta rajta, ami a csövön kifért, hogy aztán jöjjön a Kinder meglepetés. Tulajdonképpen az egész puszta egy tóvá változott, aminek következtében az addigi 35-40 km/órás sebesség a nagy többség részére pillanatok alatt 10-15-ös tempóra változott. Bennem egyből végig is futott a gondolat, hogy itt bizony már nem egymással való versenyzésről, hanem arról szól a dolog, hogy túléljük ezt az egészet, illetve hogy lehetőleg a bringa is egyben maradjon a célig. Jelentem nekem mindkettő sikerült, de az elért időeredményről inkább most ne essen szó.
Viccet félretéve nagyon látszott az arcokon a szenvedés, illetve a „mit keresek én itt?” kifejezés, de egy idő után (ez nagyjából az első 10 kilométer megtételének az ideje) mintha mindenki elkezdte volna élvezni ezt a saras, vizes környezetet. Olyan érzésem volt, hogy szinte mindenkiből előbújt a gyermeki énje és egyből elkezdte keresni a lehetőséget, hogy miként legyen még mocskosabb, hogyan bújjon ki legjobban a konvenciók alól. Ebből természetesen én sem maradtam ki, történt ugyanis, hogy addig-addig ügyeskedtem egy komolyabb technikai tudást megkívánó helyen, amíg egyszerűen elvesztettem a lendületem a tapadós sárban és szépen beledőltem a mellettem lévő óriási pocsolyába, aminek következtében szó szerint fülig saras és vizes lettem.
Közvetlenül az „eldőlőspocsolyás” rész után következett az, amit én csak „beetetésnek” hívok. A pálya hirtelen tekerhetővé, mondhatni szárazzá vált, akár 20-25-tel is lehetett rajta menni majdnem 3 kilométeren keresztül, de aztán ismét olyan mély és ragadós sarat kaptunk a nyakunkba, hogy nem maradt más választás, mint a „toloda” vagy az árkon-bokron keresztül intézménye (utóbbi hasznosabbnak bizonyult). Szerencsére ezután a szakasz után ismét szárazabb rész következett, majd az utolsó körülbelül másfél-két kilométerre visszakaptuk az aszfaltot, ahol ismét lehetett gyorsan menni, illetve kicsit leveretni a sarat a bringáról.
Erre a versenyre tökéletesen igaz volt az a hasonlat, hogy pontosan olyan, mint a bejgli. A vége nem jó. Az utolsó 200 méter ennek megfelelően ismételten kínszenvedés lett, hiszen itt is olyan „jóféle” sárral találkoztak az alaposan elfáradt versenyzők, ami kifejezetten „örömteli” célba érkezést okozott. De legalább végre vége volt, habár az az ominózus bringamosás még mindenki számára hátra volt…
Ezek után tuti felmerül a kérdés, hogy megérte-e, hogy mégis mi értelme volt, hogy mégis miért? A válasz csupán ennyi: Igen! Mert móka és kacagás! Mert csak!