A tűz és jég földjén

Amikor lebattyogtam a kicsit talán balszerencsés nevű Eyjafjallajökull (t.i. ez az a vulkán, ami 2010-ben hetekre megbénította az európai légiközlekedést) repülőről a Keflavik reptéren, és a ragyogó északi napsütésben először érintett meg a 13 fokos izlandi szellő, úgy éreztem: ez kell az én hónapok óta kánikulától szenvedő testemnek. Két héttel később ugyanitt korom sötétben, magas láztól égve, járásra éppen csak alkalmas lábakkal vacogva vártam, hogy végre felszálljon a gép, és újra érezhessem azt a rég nem látott nagy magyar meleget, valahol messze, a kontinensen.

A két járat között eltelt idő alatt sikerült Izland jelentős részét, ismertet és ismeretlent, felfedezni – még ha nem is mindent, amit eleinte akartunk. Már a városba vezető buszúton eszembe jutott, hogy milyen érdekes folyamat ez az utazás: mennyi szakaszon megyünk át attól a pillanattól kezdve, amikor először kérdezik meg tőlem félrészegen valamelyik pesti kocsmában, hogy ugyan lenne-e kedvem Izlandon túrázni néhány hétre, egészen idáig, hogy tátott szájjal figyelem ezt a másik bolygónak is beillő, kietlen vulkanikus tájat a busz üvegén keresztül. Hányszor gondoltam meg magam, ijedtem vissza, gondolkodtam el, hogy biztos jó lesz-e nekem két hét sátrazás ezen a messzi szigeten, ami nem éppen a barátságos időjárásáról híres… de ha nem megyek, a jó időnek sem adok esélyt, így csak itt találtam magam.

Prológus

Előrebocsátom: ha az ember két hét sátrazós gyalogtúrára készül Izlandra, nem lehet eléggé felkészülni, nem lehet túlságosan előre tervezni. Ez a tapasztalat talán fontosabb az összes többinél. Útvonaltervezés, szállástervezés, háttérinformációk felkutatása, eső- és hidegálló ruhák és felszerelések, praktikák megtanulása, elegendő és megfelelő élelmiszer – ezeknél minden mulasztás súlyos csapást mér a költségvetési keretre. Legjobb esetben.

Már otthon beláttuk, hogy pusztán gyalogszerrel nem sokat látunk ebből a csodálatos szigetből, úgyhogy eleinte buszozást terveztünk a különböző túraútvonalak között. A kisebb (<100 km) távokon ez még működött is – nagyobb távon a buszjegyárak viszont olyan magasságokban voltak, hogy négy emberre a Vatnajökull Nemzeti Parkba már jobban jártunk egy háromnapos autóbérléssel. Ráadásul így még kényünkre-kedvünkre meg is állhattunk bárhol – amit meg is tettünk. Tehát a következő tanulság: az autóbérlés (és a kemping kifizetése éjszakára a nemzeti parkokban) elkerülhetetlen, ha kettőnél többen vagytok, és többet szeretnétek látni a szigetből a főváros környéki látnivalóknál.

Izland dióhéjban
Terület: 103.000 km²
Lakosság: 320.000 fő
Hivatalos nyelv: izlandi (majdnem mindenki beszél angolul)
Pénznem: izlandi korona (1 ISK = 1.8 HUF)
Időzóna: UTC -1 (Budapest: UTC +1)

Az izlandi időzóna egy kicsit paradoxon számomra, ugyanis az internetes források túlnyomó többsége a központi, greenwichi időzónába sorolja – mégis, két órával van ott korábban, mint nálunk. De hát ezen igazán kár fennakadni; ennél nagyobb meglepetés, hogy Reykjavíknak csak hazai repülőtere van, a nemzetközi repülőtér 50 km-rel arrébb, a semmi közepén van a tengerpart közelében. Egy 2-3 ezer koronás buszút tehát már rögtön hozzáadódik az utazáshoz, akármilyen légitársasággal érkezel. Mi egyébként két átszállással, Bécsen és Koppenhágán keresztül érkeztünk, ami külön megér egy misét: megtapasztaltuk, milyen repülőtéren életvitelszerűen élni, illetve odafele Koppenhágában, visszafele pedig Bécsben volt időnk egy néhány órás villám-városnéző túrát tartani.

Reykjavík

A táj már az ereszkedő repülőről nézve is lélegzetelállító. Különös, talán ez a jó szó rá – sehol egy erdő, sehol egy nagyobb település, csak kopár, kicsike hegyek végeláthatatlan sokasága, illetve óriási puszták, vénaszerűen szerteágazó folyókkal. Nem hogy nem európai, de még csak nem is evilági tájnak tűnik… Reykjavík, a „füstös öböl” szintén kilóg egy kicsit a fővárosok sorából. Nem csak azzal, hogy ez a legészakabbi mind közül, hanem a hangulatával is: óváros egyáltalán nem létezik, hiszen az egész település gyakorlatilag a 19. század utolsó évtizedeiben kezdett el kialakulni.

Nem véletlenül fekszik ez az európai főváros geológiailag már Amerikában, illetve az amerikai kőzetlemezen. Bár számos elegánsan egyszerű, skandináv stílusú épület, illetve néhány 20 emeletes üvegtorony is található, a város egészére mégiscsak – meglepő módon – az igénytelenség jellemző: a lakóházak a Budapest külső területein található, 30-as évekbeli házakat idézik, koszos vakolattal vagy hullámpala burkolattal, itt-ott még agyon is graffitizve. Az én fejemben ez a messzi északi ország úgy létezett, mint ahol mindenki racionális és nyugodt ember, egész életében a megélhetésén gondolkozva; erre Reykjavík utcáin olyan helyi formákkal találkoztunk, hogy a hajunk szála az égnek állt. Nem áll távol az igazságtól, ha azt mondom: ha San Francisco a legeurópaibb amerikai város, akkor Reykjavík ennek a fordítottja. Nem érezni a civilizáció biztonságát, hiszen a város fölé észak felől, az öböl túloldaláról baljósan hatalmasodik egy teljesen kopár hegy, ami világosan jelzi: itt a természet az úr, és nem az ember. Az amerikai kocsik pedig ellepik az utakat, meg úgy általában, nagyon előtérben van az autós közlekedés: még a legmenőbb bevásárlóutcába, a Laugavegurba is lazán be lehet hajtani, és be is hajtanak, nem ritkán 4×4-es terepjárókkal. Aki pedig azt hiszi, hogy egy 120 ezres városban nincs forgalmi dugó, hát, csalódni fog.

Reykjavík egyébként gyalogszerrel könnyen bejárható – legalábbis két 20 km-es túra között ez nem okozott gondot –, és nincs is annyi látnivaló, hogy ne lehetne 2-3 nap alatt megnézni mindent, ami az embert érdekli. Mi a nemzeti, a saga és a tengeri múzeumot kerestük fel; ezek közül messze a saga kiállítás volt a legdrágább és a legrosszabb, a nemzeti korrekt volt és érdekes, a tengeri múzeum szintén, illetve egy kis plusz pénzért vezetett túrát kaptunk egy leszerelt parti őrségi hajón, az Óðinn-on, ami az egyik legnagyobb élmény volt.

Ami még nagyon szimpatikus, hogy az emberek a fővárosban a késői kelésre és késői fekvésre vannak berendezkedve: a legkorábban záró üzlet is 6-kor zár (két ilyen volt: a kizárólag alkoholt árusító Vínbúðin és a halárus), ugyanakkor maximum 10 percre biztos találni olyan boltot, ami éjfélig is nyitva tart. Csak, ugye, Izlandon a hagyományos üzletekben maximum 2,25%-os „sört” kaptunk, mint alkoholos italt.

Első éjszaka egy fővárosi hostel kempingjében aludtunk, amibe azután még kétszer tértünk vissza; mindegyik alkalommal meg kellett állapítanunk, hogy messze ez a legjobb, legbarátságosabb és leginformatívabb kemping az összes közül, ahol jártunk. Az alapárban például csak itt volt benne a melegvizes zuhany, és itt voltak a legcsinosabb recepciós lányok is.

Első túra: Reykjavík – Þingvellir – Geysir – Gullfoss – Reykjavík

Az első túránk egy rövid buszutazással kezdődött Európa legősibb parlamentjének, az AlÞinginek (Þ=th) a helyszínéhez, vagyis Þingvellirbe. Az AlÞingi-t 930-ban alapították az akkor még telepes vikingek, és egészen 1798-ig működött ezen a helyszínen. Ami azért meglepő, mert nincs itt semmi, csak egy darab szikla, meg egy kis kápolna; úgy tűnik, az izlandiaknak majd’ ezer éven át nem jutott eszébe bármi maradandót alkotni, úgyhogy egy táblán kívül semmi nem bizonyítja, hogy itt bárki bármikor összejött volna az ország dolgait megbeszélni. A helyszín akkor már sokkal érdekesebb abból a szempontból, hogy itt találkozik az eurázsiai és az amerikai kőzetlemez, és évente nagyjából 3 cm-t távolodnak egymástól.

A híres Aranykör következő állomása Geysir, és talán azt hihetné a kedves olvasó, hogy mi is afelé vettük az irányt. De ez így túl egyszerű lenne; és mivel egyébként is vadkempingezni készültünk, két hétre való élelemmel és kempingfőzőkkel a hátunkon, nyugodt szívvel vágtunk neki a vad északnak, a hegyek közé, és két napos kitérőt terveztünk.

Ekkor ért minket az első nagy meglepetés: Izland, a vizek országa a Þingvallavatn tó partja óta egy csepp vizet sem mutatott nekünk, a kulacsok pedig a 20. kilométer magasságában kezdtek kifogyni, miközben a szél egyre csak fújt és szárította a szabad testfelületeket. A szomjúság még hagyján, de a könnyű és tartós élelmiszerek kivétel nélkül mind vizet igényelnek vagy a főzéshez, vagy a fogyasztáshoz, így a nap vége felé már kicsit kezdtem kétségbeesni, hogy akkor a ma esti evés-ivás kimarad. Ez jelentősen csökkentette az egyébként meseszerű táj élményét: kopár, földöntúli hegyek, távoli gleccserek, óriási látótávolság – minél többet jöttünk, annál biztosabbak lehettünk benne, hogy közel-távol nincs itt senki rajtunk kívül. Kinéztünk egy menedékházat az egyik hegy oldalában (skandináv országokban szokás a túrázóknak kis házikókat építeni éjszakázásra, amikben alkalmanként még konyha és ágy is van), és a közelében nagy szerencsénkre még egy hófoltot is találtunk, úgyhogy a házban levő két diszperzites vödörrel két ember útnak indult, hogy olvasztani való havat hozzanak.

Havat olvasztani energiaigényes, és nem túl meggyőző az eredmény sem: legjobb esetben is fél éve van ott az a hófolt, és elég sok gyanús dolog úszkált a belőle készült hólében. Eleinte felforraltuk és leülepítettük, ivóvíznek pedig volt, aki még meg is szűrte, de végül levesnek-rizsnek-tésztának úgy döntöttünk, jó lesz az úszkálós hólé is, ha már nincs más. A menedékház egyébként pont jól jött, mert a szél egyre erősödött és az eső is elkezdett esni, úgyhogy az első éjszakánkat – még – biztonságban tudtuk tölteni.

Másnap nekivágtunk a még hosszabb túrának, ami reményeink szerint visszavezet minket a természetes vizekkel teli természetbe. De mielőtt odaértünk volna, átmentünk egy olyan medencén, ami a Curiosity által küldött képekről elég ismerős volt: vörös, vulkanikus homok és hasonló színű kövek mindenütt, és már nem hogy a víz, de az a kevés és primitív növényzet, amivel előző nap találkoztunk (mohák, zuzmók), az is eltűnt. Tényleg egy kősivatagba érkeztünk, minden túlzás nélkül, és ha esetleg ez nem lenne elég: az erős szél éjszakáról nem csitult el nappal sem, és alkalmanként felkapta körülöttünk az eleinte vörös, majd később egyre inkább fekete homokot. Amikor két-háromszáz méterre tőlünk megjelent egy fekete felhő, már előre tudtuk: a következő percben kicsit csukott szemmel kell majd haladni – kinyitáskor pedig milliméter vastagon borított bennünket a homok.

Miután kijátszottuk magunkat a homokozóban, átmásztunk egy alacsony hágón a szomszédos medencébe. Hirtelen mintha egy másik világba érkeztünk volna: zöld, dimbes-dombos táj, sehol az a zord, homokviharos sivatag, ahol néhány órája meneteltünk. Hamarosan egy tavat is érintettünk; érdekes, hogy a hegyből érkező patakok itt nem mindig a föld felett haladnak, hanem hol alábuknak, hol újra megmutatják magukat – ennek a tónak is hiába kerestem a föld feletti forrását, észre kellett vennem, hogy az egyik sarkában egy üregből érkezik bele a víz.

Én itt meg is pihentem volna éjszakára, a többiek unszolására viszont – hogy a tervezett két napos kitérőből ne legyen három – tovább mentünk, kinyújtva a huszonöt kilométert harmincra, cserébe egy kempingnél érkezünk majd meg, mondták. Nos, a kempinget csak kemény viszontagságok után találtuk meg: az eső elkezdett szakadni, este 10 felé jártunk, tehát már sötétedni is kezdett; az üdülőfaluban pedig, ahova beértünk, senki se volt képes megmondani, mi merre hány méter. Így hát botorkáltunk néhány órát az esőben, mire meglett a keresett helyszín. A még mindig szakadó esőben felállítottuk a sátrat, lecseréltük az elázott ruhákat a táskában levő félig elázottakra, és egy kis meleg levessel-teával, illetve tömény szesszel vigasztaltuk magunkat, ha már úgy is volt víz. Először tértem életemben nyugovóra vizes ruhákban, és bizony nem tartozik a legszebb élmények közé.

Viszont engem lepett meg a legjobban, hogy a testmeleg és a hálózsák teljesen megszárít mindent reggelre; ráadásul az időjárás is kedvezett másnap, és napos-szeles időt kaptunk, ami a ruhák szárítására ideális. Gyorsan ünnepeltünk egy szülinapot zabkásából készült tortával meg egy kis vodkával, aztán pedig nekiindultunk a néhány kilométerre levő Geysir-hez vezető útnak, hogy az állunk után kapkodva figyeljük a kitöréseket.

Határozott csalódás volt, hogy a híres Geysir, minden gejzír szülőanyja már több mint egy évtizede nem tört ki – kisebb szomszédja, a Strokkur azonban néhány percenként megtette ezt, kb. 10 percenként pedig lőtt egy hatalmasat, 10-20 méter magasságban. Megvolt a kötelező csoportkép+videó, aztán visszatértünk a geysiri kempingbe, ahol a plusz 300 koronás melegvizes zuhany még mindig egész jónak mondható a későbbi szállásokhoz képest. Itt volt egyébként az első és utolsó alkalom, hogy ruhákat mostunk; később a folyamatos utazás illetve esőzések miatt nem volt lehetőség szárítani, úgyhogy a mosást is hanyagoltuk.

Másnap útnak indultunk a híres Gullfoss-hoz, azaz Arany vízeséshez (az Aranykör is valószínűleg erről kapta a nevét), ami szintén csak 8-10 km-es távot jelentett, ráadásul eléggé könnyű terepen. A vízesést az európai Niagarának is mondhatnánk: 32 méteres magasságból átlagosan 140 köbméter víz omlik alá a Hvítá szurdokában másodpercenként, két lépcsőben.

Gullfoss-tól busszal mentünk vissza Reykjavíkba, hogy másnap bérelt kocsival vegyük az irányt Skaftafellbe, azaz a Vatnajökull Nemzeti Parkba, Európa legnagyobb gleccseréhez.

Második túra: Reykjavík – Skaftafell – Skógar

Mint már említettem, a bérelt autó egyszerűen olcsóbban jött ki négyünkre, mint a busz, a tűzpiros Hyundai i30 pedig még csajozós verdának is egész jól beillett volna amellett, hogy kényelemben és biztonságban eljuttatott minket a sziget túlsó végére. Útközben megálltunk egy-két halászfaluban, ahol – az izlandi árakhoz képest – egész jól mérték a helyi homárt, de ennek ellenére inkább nem próbáltuk ki. Ezekben a kis falvakban egyébként szintén lehetett érezni az amerikai hatást: nagy, elterpeszkedő házak, előttük pedig régi amerikai terepjárók vártak a gazdájukra. Minden messze, csak a tenger van közel, ami a megélhetést jelenti az itteni lakosoknak. Egy kis tengerparti séta jól is esett a hegyi fáradalmak után…

Ahogy folytattuk utunkat kelet felé, hamarosan elénk tárult a hírhedt Eyjafjallajökull, illetve a Hekla, Izland legaktívabb vulkánja, átlagosan 10 évenkénti kitörésekkel. Az Eyjafjallajökull egy kisebb gleccser alatt fekszik, és az a különlegessége, hogy ahogy az 1-es főút közelít felé, semmilyen domborulat vagy növényzet nem szennyezi a látványt; a hegy egyszer csak kinő a semmiből. A gleccserből kifolyó patakok pedig elképesztő vízesésekben hullanak alá – köztük is a legszebb a Seljalandsfoss, ami mögé szabadon bemehetnek a turisták. Az a hatalmas szerencse ért bennünket, hogy az idő éppen tiszta volt (amíg volt autónk, egyszer sem esett…), és pont naplemente idejére értünk a vízeséshez. A nap pedig éppen vele szemben megy le, tehát nem mindennapi kilátásban volt részünk.

Ezután már sötétedett, de nem is nagyon volt látnivaló: egy teljesen kietlen, megszilárdult lávával borított tájon haladtunk több mint száz kilométeren keresztül, a part felé pedig még akkor sem építkezne itt ember, ha pisztolyt fognának a fejéhez. Ennek az az egyszerű oka, hogy minden egyes gleccser alatti vulkánkitörés óriási mennyiségű jeget olvaszt meg, a hegyekből lezúduló víz pedig mindent visz, ami az útjába kerül. Ennél fogva az izlandiak a hidaikat fogyó eszközként kezelik: az 1-es főút, ami a legfontosabb útvonal, egysávos, könnyű építésű hidakkal szeli át majdnem az összes folyót. Hosszabb átkelők esetén néhány kiszélesítést azért alkalmaznak, hogy ki lehessen kerülni egymást a szembeforgalommal.

Skaftafellbe érkezésünkkor már korom sötét volt, és az autó fényszórójánál állítottuk a sátrat. Úgy gondoltuk, a kemping kerítésén kívülre táborozva megússzuk a fizetést, de ahogy világos lett, már érkeztek is az őrök a hordozható termináljukkal, és kifizettették velünk az éjszakát. Ami, mint kiderült, rendes volt tőlük, mert a másik verzió a büntetés lett volna vadkempingezésért, ami Izlandon a nemzeti parkokban szigorúan tilos, és a bírság mértéke a csillagos égig terjedhet.

Jobb is, hogy maradt pénzünk, mert aznap még befizettünk egy gleccsertúrára a Vatnajökull egyik jégnyelvére. Bár a „túra” szó kissé túlbecslés, hiszen addigra a 2-3 órás kényelmes séta alig ütötte meg az ingerküszöbünket, de a jégen való mászkálás és a kilátás bőven kárpótolt: kaptunk bakancsra csatolható hágóvasat illetve jégcsákányt is, igaz, utóbbit még a túravezető beismerése szerint is csak pózolásra. Egyébként csak sebesülések okozására volt alkalmas…

A túravezető leány rendkívül beszédes és kedves volt, majdnem minden kérdésünkre érthető választ adott, és sok, korábban említett információt is tőle tudtunk meg. Meg például azt is, hogy a Batman: Kezdődik Nepálban játszódó jelenetét azon a szent helyen vették fel, ahol álltunk. Kicsit arrébb pedig két James Bond film, illetve az első Tomb Raider mozi egyes jeleneteit forgatták. Természetesen egyiket sem úgy, mint Izlandon játszódó jelenet.

Miután lejöttünk a gleccserről, kocsikáztunk egy kicsit a környéken, illetve kihasználva a még mindig gyönyörű időt, felmásztunk a közeli dombra, hogy megcsodáljuk Izland legmagasabb csúcsát, a Hvannadalshnúkur-t. Érdekessége ennek a hegynek, hogy mivel vulkanikus, és geológiailag igen aktív területen fekszik, az elmúlt 10 évben 10 métert csökkent a magassága, így a korábbi 2119 helyett már csak 2109 méter magas.

Mindig is volt bennem egy rajongás az észak-amerikai nemzeti parkok iránt, a maguk érintetlenségével, hegyeivel és kristálytiszta patakjaival; itt valahogy pontosan ugyanezt az élményt kaptuk meg. Jártam már észak-amerikai nemzeti parkban is, tehát tudom, mit beszélek, amikor azt mondom: az erdőkön kívül minden megvan Izlandon is, csak sokkal közelebb egymáshoz. A távoli, felhőbe burkolózó jeges csúcsokat zöld dombok övezik, vízesésekkel teletömött patakok folynak a különös bazaltképződményeket rejtő szurdokokban, az egész hegységgel szemben pedig az Atlanti óceán terül el, tökéletes kontrasztot teremtve sík egyhangúságával. A dombtetőről még látni lehetett, ahogy a hegyről lezúduló patakok kanyargó folyóvá állnak össze, és ahogy a hordalékukkal évezredek óta tolják kifelé Izland partjait.

Este visszaindultunk nyugat felé a déli parton, egészen Skógarig, ami az Eyjafjallajökull és a Mýrdalsjökull gleccserek között fekszik az óceánpart közelében. Közben útba ejtettünk a szavakkal kissé nehezen leírható Dyrholavegur partszakaszt, ami a különleges sziklaképződményeiről és madárvilágáról híres: itt sikerült méteres közelségbe kerülni a híres izlandi lundákkal, illetve itt fürödtünk meg akaratunkon kívül kicsit az Atlanti óceánban, amikor egy váratlan hullám elkapott minket. Éjszakára pedig végre összejött egy tisztességes vadkemping a Skógafoss vízeséstől néhány száz méterre, patakkal és puha fövennyel, úgyhogy a második túránkat mindenképpen a teljes elégedettség jegyében zárhattuk.

Harmadik túra: Skógar – Þórsmörk – Emstrur – Álftavatn – Landmannalaugar (Laugavegur)

A harmadik és egyben utolsó túránk volt a megvalósulása annak, amire eredetileg készültünk: egy több napos gyalogtúra egy népszerű útvonalon, kijelölt céllal, jól beosztott napi távokkal. Sajnos a vadkemping kimaradt a dologból, ugyanis itt is tábla figyelmeztetett minket már az elején, hogy csak a kijelölt campsite-okban lehet sátrazni. Ez váratlan költséget okozott, bár nem nagyot: egységesen 1200 korona volt mindenhol az éjszakázás ára fejenként, ami átszámítva kb. 2200 forint.

Az első nap volt a legkeményebb, már a számszerű adatok miatt is: 22 km egy 1000 méteres hágón át, ami után még kb. 400 méteres magasságig vissza is kellett ereszkedni Þórsmörk völgyéig. Ehhez jött hozzá az egész napos eső. A 8 órás túránkból talán az utolsó fél órában nem szakadt ránk az ég, ami sátorállításhoz ugyan jól jött, de előtte… A bőrig ázás már nem is igazán kifejezés, amikor az ember az alsógatyájából csavarja ki a vizet egy túra végén, és ez az állapot már az út felénél is érezhetően fennállt. Nem volt az bakancs, esőkabát és védőfólia, ami biztonságot nyújthatott volna ilyen körülmények ellen: a hágó tetején szélvihart is kaptunk vízszintes esővel és 20 méteres látótávolsággal, hófoltokon való átkeléssel. Tényleg az volt a szerencsénk, hogy Izland egyik leginkább kiépített túraútvonalán haladtunk, ahol fel voltak készülve ilyen helyzetekre: magas sárga póznák jelölték az utat, amik nélkül valószínűleg percek alatt eltévedtünk volna fenn a hegyen.

Az ereszkedést az ízületeim szerencsére jól bírták, így nekem ez a szakasz nem okozott gondot, és tudtam gyönyörködni a fokozatosan kitisztuló időben elénk táruló völgyben. A sátorállítás ismét egy kemping mellett történt, ám egy kicsit távolabb, úgyhogy ezen első alkalommal mégis összejött egy újabb vadkemping patakkal és egészen fejlett növényvilággal – legalábbis az embermagasságú bokrok már annak számítanak errefelé. A sátorban a múltkori elázásnál kialakult forgatókönyv zajlott: vizes ruha le, félig vizes fel, meleg leves és tea, és reggelre remélni egy szebb világot, amiben nem szakad állandóan az eső.

Sajnos ezúttal ez nem jött be. Másnap ugyan csak szemerkélt, sőt, néha a nap is kisütött, de szárítkozós időnek semmiképpen se mondanám. Nekivágtunk a jóval rövidebb, 15 km-es útnak Emstrurig, ami ugyan rövidecske, de egyáltalán nem volt könnyebb: a tájékoztató táblák felkészítettek már rá, hogy a patakokon való átgázolás nem akkora móka, mint ahogyan itthon elképzeltem; a valóságban legalább negyedórás megállót jelent az a néhány méter, amíg mindenki átvált szandálra és felköti a bakancsot. Az átkelésnél is nagyon körültekintően kell eljárni, hiszen egy gyors vizű patakban elfeküdni 25 kilós táskával senkinek sem tesz jót. Itt jegyezném meg, hogy egyébként volt mindenféle figyelmeztető felirat a környéken vulkánkitörés esetére is; ebben bizonyos pontokat javasoltak az út mentén elbújásra. Hogy mennyire segített volna ez abban a helyzetben, szerencsére nem kellett megtudnunk…

Néhány gázolás után úgy döntöttünk, egyszerűbb, ha rajtunk marad a szandál – az én vadonatúj túraszandálom azonban nem igazán volt lábbarát, és az általa okozott aznapi sebek még egy héttel hazatérés után is megvannak. Mire beesteledett, egy szurdokhoz érkeztünk, vad és széles patakkal az alján; szerencsére volt rajta híd, de utána egy brutálisan meredek kaptató pótolta a gázolás élményét. Ennek tetején viszont néhány kanyar után megpillantottuk a Emstruri kempinget, ami több szempontból is a legrosszabb volt az egész kirándulásunk alatt: egyrészt egy hegytetőn volt, amin különösen nehéz sátrazni, másrészt érkezésünkkor már majdnem tele volt, harmadrészt pedig itt szembesültünk először azzal, hogy nincs zuhany, csak 500 koronáért 5 percre, ami nem igazán érte meg. A wc-n és a folyó csapvízen kívül igazából semmi egyebet nem nyújtott a „szállás”, ezeket pedig egy vadkempingezés során – főleg most, hogy a vízfolyások sűrűn behálózták a vidéket – ugyanúgy könnyedén beszerezzük magunknak… Mivel nem volt más választásunk, lenyeltük a fejenként 1200 koronás díjat a semmiért, én pedig lefekvés előtt még kicsit leforráztam a főzővel a lábamat, csak hogy a vízhólyagok és a szandál által okozott sebek mellé legyen még egy harmadik fajta is.

 

Másnap egy rövid és könnyű terep várt ránk, mindössze néhány gázlóval és annál is kevesebb problémával (esővel), úgyhogy már délután ötre a következő szálláson voltunk az Álftavatn tó partján. A tó valahogy melegebb volt, mint a négyfokos patakok, amiken át kellett gázolnunk, úgyhogy fürdésre alkalmasnak találtuk, és szappanokkal felszerelkezve megtisztítottuk magunkat a több napos mocsoktól a kb. 10 fokos, térdig érő vízben, a többi kempingező őszinte döbbenetére. Utána egyébként határozottan felfrissültünk, és kevésbé fáztunk, tehát teljes sikert arattunk a saját szemszögünkből.

A korai érkezésnek pedig megvoltak a maga előnyei: kétszeri vacsora, mint a hobbitoknál, és még egy kártyapartit is össze tudtunk hozni az egyik sátorban. Kellett is ez a kellemes zárása a napnak, ugyanis a következő volt az utolsó túranapunk, ami nem sok jót ígért: 24 km nehéz terepen át, nagyon meredek emelkedőkkel. De legalább a végén ott volt a célállomásunk, Landmannalaugar, a természetes termálfürdőjéről híres helyiség.

A Laugavegur túra utolsó napja ennek fényében is telt: a szemünk előtt lebegett a forró fürdő, amiben persze akkor még korántsem voltunk biztosak, abban meg pláne nem, hogy meg is fogjuk tudni fizetni. Ahogy az lenni szokott, a nehéz terephez rettenetes idő dukált: az előző két napon megkímélt minket az ég, de ezúttal megint többször rázendített, az utolsó két órát pedig ismét szakadó esőben meneteltük végig. A vigasz az volt, hogy mindenhol gőzölgő hegyeket és termálforrásokat láttunk, hófoltokkal tarkítva. A hótakaró alól kibújó forróvizű forrás roppant különös látvány, és a különböző színekben pompázó hegyek csak rádobtak az élményre: zöld, piros, kék, sárga, fehér, fekete, minden előfordult körülöttünk, hogy az erős kénszagot ne is említsem. A kövek közül talán a kagylósan törő obszidián volt a legkülönlegesebb: ez a kő a hirtelen lehűlő lávából keletkezik, és az emiatt benne levő feszültségek hatására egészen különlegesen erodálódik. Az eredmény egy kietlen, zegzugos, félelmetes mordori táj.

Gőzölgő tengerszemek

Semmihez sem hasonlítható az élmény, amikor két órás ázás után az ember végre megpillantja ereszkedés közben a tábort, amibe igyekszik; aztán pedig odaérve kiderül, hogy a forró vizes fürdő nem csak hogy tényleg létezik, hanem teljesen ingyenes. Az esőben történő sátorállítást így nem a szokásos lakberendezés-vacsorázás követte, hanem alsógatyára vetkőzve, toronyiránt – patakokon, lápokon átgázolva – berongyoltunk a „fürdőbe”, ami kb. 30-35 fokos vizével minden időjárással kapcsolatos gondunkat hamar elfeledtette. Vagy két órát áztunk benne, mire végre kikászálódtunk; akkor is csak a korgó hasunk csalogatott ki.

A pozitív végkifejlet hatására úgy döntöttünk, itt töltünk még egy napot fürdőzgetve és csillagtúrázgatva, közben kifejlesztettük a vízben kártyázás mesterségét, elpusztítottuk a maradék szeszünket és csokis kekszünket, hogy másnap kicsit szebb állapotban térjünk vissza Reykjavíkba.

Hazaút

A visszaút is különleges volt, ugyanis aszfaltozott út még sokáig nem volt ott fenn a hegyekben; olyat pedig igazán ritkán lát az ember, hogy menetrendszerű buszjárat patakokon gázoljon át. A durván négyórás úton volt egy kis alkalmam átgondolni, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül; hogy a rossz élmények milyen gyorsan tovaszállnak, és a végére csak a pozitívumok maradnak meg. Az események sodrában nem is nagyon volt időm belegondolni, hogy atyaúristen, Izlandon vagyok – most pedig, a busz ablakából kinézve valahogy hirtelen belém hasított az érzés, hogy jó ideig utoljára látom ezeket a semmihez sem hasonlítható hegyeket a szabadon kószáló birkákkal. Hogy visszajövök-e valamikor, azt még nem sikerült eldöntenem; mindenesetre a kéthetes sátrazós gyalogtúra nem lesz többet opció ezen a távoli szigeten, azt már előre tudom.

A fővárosba visszatérve még utoljára vásároltunk és ettünk egy nagyot. Az utolsó napon kezdtem egyre rosszabbul lenni: emelkedő láz, szaporodó köhögés, hát- és derékfájás, illetve combgörcsök kezdték el tarkítani a lábamon levő sebekből származó fájdalmakat, és a 20 órás hazaút két átszállással sem jelentett igazán gyógyírt. A bécsi reptéren már csak feküdni tudtam hidegvizes borogatással a fejemen, a Ferihegyre kiérkező szülőknek pedig csak egy kérést hagytam meg: hozzanak egy termosz meleg teát. Az augusztus 20-ai tűzijáték a levegőből nézve még egy utolsó életre szóló élmény volt, mielőtt végleg földet értünk Budapesten.

Egy hét és egy antibiotikumos kúra után már kezdenek elmúlni a tünetek, és a képeket visszanézve, illetve az emlékekben kotorászva csak az jön ki, hogy megérte a rengeteg pénz- és energiabefektetést az út. Még ha néha minden áron haza akartam volna kerülni, akkor is úgy érzem, hogy ezen a távoli magányos szigeten, az otthonától messze jön rá az ember egy-két dologra, amire egyébként nem tudna. Például arra, hogy az ilyen utazásokon, kiszakítva a szokásos környezetből tudjuk meg, kik is vagyunk valójában. Meg arra, hogy miért hívják Izlandot angolul Iceland-nek.